A modern emlékezetkutatás másfél évszázada indult el Hering elméletével, mely először kötötte az emlékezés közismert kulturális gyakorlatát az idegszövet feltételezett átalakulásaihoz. Azóta is vita tárgya, hogy vajon a múlt minden hatását emlékezetnek nevezzük-e, vagy csupán az egykori helyzetek és események visszaidézését. Az előadás kiindulópontja, hogy az emlékezet kutatása azóta három vágányon halad. Keressük a szervezet múltjának neurális nyomait, az emlékezés szerveződését az egyén lelki életében, s a visszaidézések csoport szervezte s csoportteremtő gyakorlataiban a kulturális (akár történeti) emlékezetet nyomozzuk. A hagyományok közti kapcsolatteremtés egyik fogalmi kérdése a "mik vagy kik" az emlékek és az emlékezés hordozói és ágensei? Emlékezik-e a hippokampusz, s emlékeznek-e a kondicionált állatok? Hogyan emlékezhetnek csoportok, miként Halbwachs ma felújított évszázados elmélete sugallja, úgy, hogy közben ne tételezzünk misztikus "csoportlelkeket". Hogyan használunk emlékezeti erőforrásként másokat, könyveket, könyvtárakat, s keresőmotorokat? Ki végzi ilyenkor az emlékezést, s hová rendelődik a bevésés-tárolás-felidézés klasszikus hármassága? Klasszikus kérdés mindhárom kutatási hagyományban az emlékek és tudások szerveződése. Ismertetőjegyek, helyek, képek, szokások, történetek, eljárások világáról született biológiai, pszichológiai és kulturális elméletek kavalkádja. Bergson óta velünk él az az igény, hogy az emlékeket a személyhez (egóhoz, selfhez) kapcsoljuk, s az ént egyszerre tekintsük mint a test, a személyi élmény és a társas hatás emlékezeti integrációs felületét és ezek működésének eredményét. A mellett érvelek, hogy a jelentésteli emlékek elbeszélő felfogása, amelyet a hazai irodalomban László János képviselt, kapcsolatot tud teremteni a pszichológiai és a kulturális emlékezet, gyakorlatok és kutatási hagyományok között.  Kulcsszavak: Ranschburg Pál, emlékezet biológiája, Hebb-modell, kollektív emlékezet, Semon, Kardos, Grastyán, Halbwachs, Mérei, utalás, László, narratív tudás