Annak ellenére, hogy a pszichés zavarok genetikai kutatása jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedben, klinikai alkalmazhatóság hiányában jelentőségét időnként kritikusan szemlélik. Azonban a pszichogenomika fejlődési állomásait áttekintve érthetővé válik, hogy az áttörés csak idő kérdése. A fenotípus közvetlen alakításáért felelős genetikai variánsok vizsgálatai komoly eredményt nem hoztak, az igazi előrelépést egy olyan modell kidolgozása jelentette, amelyben a genetikai és környezeti hatásokat együtt lehetett vizsgálni (gén-környezet interakció). Ezzel a modellel árnyaltabbá vált a genetikailag kódolt kóros állapot ("kőbe vésett" patológia) elve és a genetikai vulnerábilitás fogalma került előtérbe. A továbbiakban a génfunkció vizsgálatával a környezeti hatások kutatása az epigenomika tudománya lett. Ebben a modellben a génexpressziót befolyásoló környezeti hatások már nem csak a patológiai folyamatokra, hanem a terápiás beavatkozásra is kiterjednek. A legújabb módszerek pedig már a génátíródás terápiás manipulációját célozzák (pl.: kemogenetika). A "kőbe vésett", életre szóló DNS kód helyett tehát a környezettel dinamikus kölcsönhatásban álló génfunkció lett a pszichogenomika kiinduló modellje, melyben a kóros génműködés korrekciója is felmerül lehetőségként mint terápiás eszköz. Az eredmények és folyamatban lévő fejlesztések egyértelműen arra utalnak, hogy a rutin klinikai munka részévé válik a genetika a jövőben a diagnosztika és a terápia szintjén egyaránt. Kulcsszavak: pszichogenomika, epigenomika, gén terápia, programozott egyedfejlődés, egyénre szabott terápia