A korábbi paternalista orvos-beteg viszony a XX. században jelentősen megváltozott, és átadta a helyét egy mellérendelt, jogi elemekkel jelentősen átszőtt kapcsolatnak. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója volt a beteg orvosi döntésekbe történő bevonása, melynek előfeltétele a tájékozott beleegyezés. A tájékoztatás és beleegyezés hiánya ezért a "műhibák" mellett fokozatosan az orvosi felelősség másik fontos elemévé vált. Bár hazánk széleskörűen biztosítja a betegek tájékozott beleegyezéséhez szükséges jogszabályi feltételeket, azok gyakorlati alkalmazása jelentős kívánnivalót hagy maga után; ennek egyik bizonyítéka, hogy a jelenlegi kártérítési perek jelentős része a hibás tájékozott beleegyezésen alapul. Célkitűzés: A kutatás célja az aneszteziológiai írásos beleegyező nyilatkozatok tanulmányozásán keresztül a tájékozott beleegyezés első hazai felmérése volt. Módszer: 36 budapesti kórház és klinika aneszteziológiai beleegyező nyilatkozatainak részletes formai és tartalmi elemzése történt. A formai elemek között első helyen szerepelt a külön beleegyező nyilatkozat meglétének vizsgálata, valamint az írásbeliség és az aláírások megléte. A tartalmi elemzésben a tájékozott beleegyezés hagyományos elemeinek vizsgálata történt (az információközlés terjedelme, kockázatok, szövődmények, eljárás kiterjesztése, transzfúzió engedélyezése, tájékoztatásról történő lemondás lehetősége). Eredmények: Mindössze a kórházak 61%-ában (22) létezett külön aneszteziológiai beleegyező nyilatkozat. A többi kórházban a műtéti és az aneszteziológiai beleegyezés valamilyen formában együttesen szerepelt. A nyilatkozatokat minden esetben aláírja a beteg, és két esettől eltekintve (5%) az orvos is. Az egészségügyi beavatkozást és annak alternatíváit mindössze a nyomtatványok 39%-a ismerteti (14), ezek előnyeire, illetve hátrányaira pedig csak 25%-ban (9) térnek ki. Konkrét kockázatokat a nyilatkozatok 28%-a (10) említ meg, ezek valószínűségére azonban csak 19% (7) utal. A beavatkozás kiterjesztésének esetleges szükségességére 24 (67%) nyilatkozatban tesznek utalást. A szükség esetén alkalmazott vértranszfúzió engedélyezéséről 25 intézményben (69%) kell a betegeknek nyilatkozni. Két-két kórházban hívják fel a figyelmet az engedély visszavonhatóságára, illetve a tájékoztatásról való lemondás lehetőségére. Következtetés: Bár minden intézményben létezik a törvényi szabályoknak megfelelő írásos beleegyezés, azok formai és tartalmi szempontból jelentősen elmaradnak a kívánatostól. Különösen szembetűnő, hogy a kockázatokat a nyilatkozatok alig több mint egynegyede nevesíti, így azok ismertetése teljes egészében a szóbeli ismertetésre marad, ami a későbbiekben számos vita forrásává válhat. Ajánlott lenne, hogy a szakmai kollégiumok minden invazív beavatkozáshoz megfelelő tájékoztatási és beleegyezési nyilatkozatmintát dolgozzanak ki, melyeket a kórházak egyéni feladataikra szabva alkalmazhatnának egészségügyi tevékenységük során.