A nem-kissejtes tüdődaganatok 85%-át képviselik az összes tüdőrákos megbetegedéseknek, arányaiban emelkedő tendenciát mutatva. A betegek zöme előrehaladott stádiumban kerül felfedezésre, ekkor már a betegek életkilátásai rosszak. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben előrelépés történt a tüdőrák molekuláris és genetikai alapjainak megértésében, valamint jelentős fejlődésen ment át a sebészi, a kemo- és a radioterápia, a nem-kissejtes tüdődaganatban szenvedő betegek ötéves túlélése változatlanul szerénynek mondható. Egyértelmű előrelépés mutatkozik azonban a fentieknek köszönhetően a rövidebb távú, két-hároméves túlélés tekintetében. A betegség kezelése továbbra is jelentős kihívást jelent a klinikus számára. A molekuláris ismeretekre alapozott célzott terápiás lehetőségek új távlatokat nyitnak a nem-kissejtes tüdődaganatban szenvedő betegek túlélésének meghosszabbítására. Bár a daganatos progresszió különböző lépéseit gátló szerek között számos átfedés van, a jelenleg vizsgált fő vegyületcsoportok az alábbiak: epidermális növekedési faktor gátlók, angiogenezis gátlók és antivaszkuláris szerek, szignáltranszdukciót befolyásoló szerek, apoptozis induktorok, eikozanoid jelátvitelt befolyásoló, valamint immunterápiás vegyületek. Hazánkban jelenleg az angiogenezis gátló (bevacizumab) és az epidermális növekedési faktor gátló (erlotinib) törzskönyvezett a nem-kissejtes tüdőrák első és másodvonalbeli kezelésében. A klasszikus daganatellenes kezelési lehetőségekkel történő megfelelő kombinálás - az ún. személyre szabott kezelési protokollok alkalmazása - javítja a nem-kissejtes tüdődaganatban szenvedő betegek életminőségét, illetve alkalmas a betegek túlélésének meghosszabbítására.