Elektrokonvulzív kezelés (ECT) során a páciens görcsküszöbét meghaladó intenzitású stimulus alkalmazásával generalizált görcsroham kiváltása történik. Mivel az egyes betegek görcsküszöb értékei széles határok között változhatnak, a stimulus optimális intenzitásának megválasztása összetett feladat. Az irodalomban 4 különböző módszert ajánlanak erre a célra: 1. a görcsküszöb titrálást; 2. a fél-életkor módszert; 3. az életkormódszert, 4. a fix dózis alkalmazását. Célkitűzés: jelen vizsgálatunkban arra kerestünk választ, hogy szkizofrén betegek bilaterális, fronto-temporális stimulálással végzett ECT kezelése során a stimulus intenzitásának megválasztására az említett módszerek közül melyik a legoptimálisabb. Módszerek: a vizsgált időszakban ECT kezelésben részesült 40 szkizofrén beteg adatainak retrospektív feldolgozását végeztük el. A megfelelő hosszúságú görcsroham kiváltásához szükséges stimulus-intenzitás meghatározása minden egyes esetben a kezelés kezdetén görcsküszöb titrálással történt. A görcsküszöb és a betegek életkorának összefüggését Pearson-féle lineáris korrelációs próbával vizsgáltuk. Eredmények: a vizsgált betegek átlagéletkora 38,07+-16,66 év volt. A minimum 20 másodperces generalizált görcsroham kiváltásához átlagosan 18,37%(92,61 mC) +-8,35(42,08 mC) intenzitású stimulusra volt szükség. A stimulus intenzitása szignifikáns pozitív korrelációt mutatott a betegek életkorával (p<0,001). A kialakult, EEG-vel regisztrált elektromos görcstevékenység átlagos hossza 39,65+-17,78 s, az EMG-vel regisztrált motoros görcstevékenység pedig 32,45+-17,24 s volt. Megbeszélés: a vizsgálatunkban talált legalacsonyabb és legmagasabb görcsküszöb-érték aránya hatszoros volt. A talált görcsküszöb-értékek alapján elemezve a stimulus intenzitásának beállítására rendelkezésre álló stratégiának azt találtuk, hogy szkizofrén betegek bilaterális kezelése során a legoptimálisabb eredmény az életkor módszer használatával érhető el.