Az evolúciós pszichológia, tagadhatatlan sikerei ellenére, nem tudott megszabadulni azoktól az alapvető metaelméleti problémáktól, amelyek színre lépése óta mindig is terhelték: kizárólagosságigénye, cáfolhatatlanság, az evolúciós környezet bizonytalansága. Az evolúciós pszichológia az elmúlt évtizedben azonban komoly átrendeződést mutat: az adaptív mintázatok keresése helyett a proximatív mechanizmusok kutatása felé fordul. Az a véleményem, hogy úgy tudjuk megakadályozni a spekulációk "gyártását" és úgy tudjuk növelni az evolúciós megközelítés hitelességét, hogy teljes erővel a közvetítő folyamatokra koncentrálunk, és az adaptácionista logika csupán egyfajta alapként, de nem végső (ultimatív), főleg pedig nem egyetlen magyarázatként szerepel. Az eredmények azt mutatják, hogy a szóban forgó élettani és pszichológiai mechanizmusokra tett predikciók eredményesen szembesíthetők a rendelkezésre álló empirikus adatokkal. Ebben persze az is komoly szerepet játszik, hogy az evolúciós pszichológia komoly önkorlátozást végzett az elmúlt évtizedben, amennyiben megszabadult attól a kezdeti vágyától, hogy mindent megmagyarázzon és mindenre ő adja a "végső" választ. Ezzel mára teljes értékű, hiteles tagja lett a pszichológiai tudományoknak. Kulcsszavak: adaptácionizmus, machiavellizmus, evolúciósan létrejött pszichológiai mechanizmusok