A szerző megállapítja, hogy nehéz helyzetben van a pszichiátria, különösen Magyarországon az OPNI megszüntetése óta. Áttekinti a pszichiátria fejlődését akadályozó legfontosabb tényezőket. Megállapítja, hogy a pszichiátria fejlődése elképzelhetetlen az ember holisztikus megközelítése nélkül, amely feltételezi a biológiai, mentális, kulturális-szociális és spirituális megközelítést. Különösen nagy jelentőségük van a percepciózavaroknak a pszichiátriai tünetek kialakulásában, amelyek az idegrendszer működésén alapulnak. Ez a tény kiemeli az idegrendszer és a neuropszichofarmakológia jelentőségét, amely, bár alig fél évszázados, a történelem kezdete óta ismerünk. Felhívja a figyelmet az ősi civilizációkban is jól ismert pszichoaktív szerekre, ismertet néhányat közülük, amelyek valójában az első neuropszichofarmakológiai (gyógy-)szerek voltak. Hangsúlyozza a pszichopathológiai tünetek kettősségét, amelyek csak részben objektívek, részben szubjektívek, de mindenképpen az idegrendszer működésén alapulnak. Megállapításai nemcsak megalapozhatják egy újfajta megközelítését az embernek és a pszichiátriának, de lehetővé teszi a pszichiátria fejlődését, egy újfajta diagnosztikai rendszer megalkotását, megszüntetve az emberrel foglalkozó szakemberek, neurológusok, a pszichiáterek a pszichológusok, a szociológusok, a filozófusok és teológusok közötti ellentmondást, biztosítva a biológiai, (neurológiai) pszichológiai, kulturális-szociologiai és spirituális kontinuitást. A jövő kutatói számára elengedhetetlen a biológiai, genetikai, pszichés, kulturális-szociális és spirituális szemlélet, a nanomedicina alkalmazása, amely lehetővé teszi nemcsak a pszichiátriai zavarok organikus neurológiai alapjainak a pontosabb megismerését, de az idegrendszer működésén alapuló neuropszichofarmakológia fejlesztését. Csak így maradhat meg a pszichiátria az orvostudomány keretein belül, neurológiai alapokon, természetesen felhasználva a pszichológia, a kultúra, a szociológia és a spiritualitás tapasztalatait is.