Nedopiltól tudjuk, s alig akarjuk hinni, hogy általánosan tekintve csökken az erőszakos bűncselekmények száma a 90-es évek végétől kezdődően. Az olyan kirívónak minősülő erőszakos esetek, mint az ámokfutás és az ezzel összefüggésben elkövetett erőszakos cselekmények előfordulása pl. Németországban az utóbbi 20 évben nem nőtt, állítja egy felmérés. Az említett vizsgálat 27 analizált esete alapján három tettestípus írható le: 1. Fiatal tettes, aki éveken át sikertelenségeket élt át az iskolában kirekesztettség érzéssel és öngyilkossági gondolatokkal; 2. A paranoid pszichózisban szenvedő bűnelkövető; 3. Felnőtt, személyiségzavarban szenvedő tettes, akinek a stabilizációt jelentő fontos munka-, vagy kapcsolati viszonya éppen megszűnt. A társadalom egyes tagjai, amennyiben anyagi erejük megengedi, apróbb-nagyobb élethelyzeti problémáikkal elérhetik az ellátás privát szféráját, ha akarják, másokat azonban nyilvánvalóan kirívó mentális zavaruk ellenére sem tudjuk ellátásba juttatni, mert ők maguk ezt elutasítják. A fenti 3 elkövetői típus paradigmatikusan leírja a pszichiátriai ellátás - mint intézmény - problémáját: Kit kezeljünk/kezelhetünk? Hol? Hogyan? Főleg milyen feltételekkel? A (bűn)cselekmény előtt/után? Beleegyezéssel? Akarata ellenére? Valóban a pszichiátriai ellátás szervezeti válságáról van csupán szó? Hol kezeljük azokat a személyeket, akiket a társadalom/bíróság kezelendőnek minősít függetlenül attól, hogy az érintettek ennek szükségét érzik-e? A pszichiátria - mint orvosi diszciplina - abban a különleges helyzetben van, hogy a "beteganyagot" nem csupán az egyén szenvedésnyomása, hanem a társadalom tűrőképessége is meghatározza.