A tanulmány azt mutatja be, hogy milyen tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy manapság az esettanulmány reneszánszát figyelhetjük meg különböző tudományterületeken. Több oldalról kívánja alátámasztani, hogy a módszernek önálló kutatási relevanciája van, túl a kutatást előkészítő vagy a kiegészítő, illusztratív, pedagógiai funkciókon. Tudománytörténeti és módszertani szempontból mutatja be, hogy az eset soha nem önmagában áll, hanem dinamikusan illusztrál nagyobb rendszereket, tehát nem csupán egy példa a már meglévő tudásra. Az esettanulmánynak fontos szerep jut a szubjektivitással kapcsolatos diskurzusban, továbbá a tudás státuszával foglalkozó akadémiai vitákban is, így elsősorban az általánosíthatóság, a tudományos megbízhatóság és a kvantitatív-kvalitatív dichotómia dilemmáiban. Elemzésünk rávilágít, hogy az eseteket a tradíció, a hatalmi struktúrák, a technológiák és tipológiák is alakítják. Bemutatjuk, hogy az esettanulmány miként tudja leírni a tudományos-társadalmi változásokat elsősorban a normától való eltérés iránti érzékenység és a példaszerűség igénye mentén. Az esettanulmány az egyedi, az általános és a normatív között mozog és az ezekkel kapcsolatos elbeszéléseket és azok változásait reprezentálja. Ez az átmeneti jelleg és pozíció magyarázza az eset eredendően interdiszciplináris és intertextuális természetét. Kulcsszavak: esettanulmány, tudománytörténet, kevert módszertan, hatalmi praxisok, klinikai esettörténet