Ismert eleme a magyar egészségügynek a sajátos kapacitáskontroll. Bő másfél évtizedes múltra tekint vissza a kórházi ellátás mennyiségi jellemzőinek törvényi szabályozása. A kilencvenes évek közepén kialakított rendszer az ágyszámok bűvöletében fogant, míg 2001-ben az ezt felváltó "salátatörvény" kielégítő választ adott az ágyszámokon túli - számos - kapacitástényező kihívására, és olyan, korábban ismeretlen jelenségeket is látótérbe hozott, mint az önkéntes kapacitáscsökkentés. Ugyanakkor ez a törvény meg sem próbálta szükséglet alapon meghatározni az egészségbiztosítási rendszer szolgáltatói oldalát, kimondottan átmenetinek, ideiglenesnek készült. Aztán 2007-re részben a korábbi rendszerhez visszatérő, ha lehet, még keményebb, kőbe vésett kapacitáskorlátok jelentek meg az új szabályozásban. Emellett a tehát szám szerint törvénybe foglalt ágyakon folyó tevékenység intenzívebbé tételére irányuló törekvések ellenszereként még rövidebb pórázt jelentő (a változatosság kedvéért nagyjából évente módosuló) degresszió, illetve volumenkorlát "tette be a kaput" az egészségbiztosítási forrásokból származó bevételek növelésére irányuló kísérletezésnek.