A szerzők Huzella Tivadar, nemzetközileg elismert, magyar hisztológus-biológus olyan felismeréséról emlékeznek meg, amely az érsebészetet forradalmasító érprotetika egyik jelentős kérdését tisztázta. E munka érdekessége, hogy több évtizeddel az első érprotézis megszületése előtt történt. Felfedezése az imporosus műerek autoplasticus bélésében kialakuló endothel sejtek eredetére vonatkozik. Az érprotézisen kialakuló neointima, s benne az endothel, három forrásból származhat: (1) az érvégek sejtjeiből, (2) a porózus érpótló környezetében elhelyezkedő mesenchymalis sejtekből, ill. (3) a keringő vérből leülepedő sejtekből. A legutóbbi elméletre 1963-ig csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésre. Ekkor Stump és mtsai szellemes kísérleti elrendezés segítségével, közvetlen bizonyítékkal is igazolták ezt a feltevést. A tudományos közvéleményben azonban még máig is ismeretlen az a tény, hogy mindezt Huzella már 1928-ban felfedezte. Endoprotézisként hajszál vékony falú kollódium csövecskéket ültetett kísérleti állatok ereibe. Kimutatta, hogy a vér monocytái leülepednek a csövecskék belső felszínére és endothel sejtekké alakulnak át. Akkor is ugyanezt figyelte meg a nem vérbe, hanem vérplazmába merített kollódium csöveken, ha monocyta sejttenyészetet adott a plazmához. Sőt ilyenkor a plazmába zárt levegőbuborékokon is lezajlott ugyanez a jelenség. Bár megfigyeléseit olvasott morphologiai szaklapban közölte, mindez feledésbe merült az érpótlás akkori fejletlen állapota miatt. Huzella kora óta elvégzett vizsgálatok szerint a fenti jelenség az allogén és xenogén ér-transplantátumokban is megfigyelhető. Huzella felfedezésének elméleti jelentőségén túl ma gyakorlati, érsebészeti jelentősége is van, mivel az alig porózus, vagy imporózus graftok tartós átjárhatóságát elősegíti a vér sejtjeiból kialakuló endothelbélés. Szerzők megemlékeznek Huzella életéről, kiemelve tudományos tevékenysége mellett humanista személyiségét és szomorú egyéni sorsát is.