Az utóbbi években egyre inkább a figyelem előterébe kerül az a kérdés, hogy mennyiben tekinthető önálló kardiovaszkuláris rizikófaktornak a nyugalmi pulzusszám. Az, hogy az emelkedett szívfrekvencia önmagában is prognosztikus tényező vagy kezelendő eltérés lehet annak ellenére sem vált általánosan elfogadottá, hogy a jelenlegi nagy epidemiológiai vizsgálatok, a korábbiakkal összhangban, azt mutatták ki, hogy mindkét nemben, függetlenül attól, hogy az illetők szenvednek-e valamilyen kardiovaszkuláris betegségben, az emelkedett nyugalmi pulzusszám az összes és a kardiovaszkuláris mortalitás, valamint a hirtelen szívhalál független prediktora. A klinikai vizsgálatok arra utalnak, hogy az akut szívinfarktusban, a krónikus szívelégtelenségben vagy a stabil angina pectorisban a béta-blokkolók vagy más szívfrekvencia-csökkentő szerek kedvező hatásai nagyrészt a pulzusszám-csökkentő hatásukkal függenek össze. Az epidemiológiai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a 60/min szívfrekvencia felett, a kockázat a pulzusszámmal arányosan növekszik. Jóllehet egy adott betegnél az optimális szívfrekvenciát nem egyszerű meghatározni, célszerű a nyugalmi pulzusszámot jóval a hagyományos tachycardia értékek (90-100/min) alatt tartani. Az emelkedett szívfrekvencia vagy az angina gyógyszeres kezelésében a béta-blokkolók és a nem-dihidropiridin kalciumantagonisták mellett, egy tisztán frekvenciacsök kentő gyógyszernek, az ivabradinnak, a sinuscsomóban levő pacemaker-sejtek If-csatornájának szelektív gátlószerének lehet fontos szerepe.