Célkitűzés: A cikkben arra a kérdésre keressük a választ, hogy melyik a megfelelőbb ellátási mód az idősek rehabilitációja érdekében, a kórházi vagy a lakóközösségi. Ennek megválaszolására áttekintjük az időskort jellemző sajátosságokat, a mozgásszervi rehabilitációban használt eszközöket. Betegek és módszer: az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Baleseti Mozgássérültek Rehabilitációs Osztályán 2007-ben kezelt, 293 idős beteg adatainak statisztikai feldolgozását és elemzését végeztük el. Azt vizsgáltuk, hogyan függ össze a rehabilitáció sikere a bejöveteli funkcionális skálaértékekkel, a kezelés során elért értékváltozással, a szövődmények meglétével és a korosztályi hovatartozással. Eredmény: Azt találtuk, hogy a rehabilitáció sikerére egyértelműen nem tudunk következtetni sem a korosztályból, sem a szövődmények hiányából, sem a bejöveteli funkcionális skálaértékek egyenkénti vagy együttes magas voltából. A 40 alatti Barthel-index és a magas életkor együttes megléte lehet viszonylag jó előjelzője a kezelés sikertelenségének. Megbeszélés: Az életkori sajátosságok és adataink összevetése azt mutatja, hogy az esetek többségében (különös tekintettel a kisebb pszichés terhelésre) a lakóközösségi rehabilitáció volna megfelelő, amennyiben a beteg általános állapota kórházi felszereltséget nem igényel, és ha a területen együttesen rendelkezésre áll a rehabilitációs team és a laikus segítő, aki a kezelés folyamatosságát biztosítja.