A 19. század első felében vált köztudottá, hogy a tornát az egészség helyreállítására is használhatják. A népi gyógyászatban mindvégig (és bizonyos korszakokban a hivatalos orvoslásban is) gyakorolták a test gyógyító célzatú mozgatását. Az anatómiai és élettani ismereteket figyelembe vevő gyógygimnasztika az 1830-as évektől került be az új orvosi szakterület, az ortopédia (korabeli magyar elnevezéssel; testegyenészet) eszköztárába. 1835-ben alapította Schöpf-Merei Ágost (1804-1858) gyermekgyógyász és ortopéd orvosa Habsburg Birodalom első gyógygimnasztikai intézetét Pesten. Később Siklósy Károly (1816 k.-1894) és Batizfalvy Sámuel (1826-1904) voltak az ortopédia kimagasló képviselői. A 19. század utolsó negyedében a tornának mind az egészségmegőrző, mind a gyógyító típusa egyre szélesebb körben terjedt, társadalmi háttere megerősödött, intézményei kiépültek. Ez a virágkor folytatódott a 20. század első évtizedeiben is.