A mindennapi orvosi gyakorlatban az egyik leggyakrabban látott pszichiátriai betegség a depresszió. Epidemiológiai vizsgálatok alapján a lakosság jelentős hányadát érinti; előfordulhat már gyermek- (2-3%) és serdülőkorban (4-8%) is. A felnőtt lakosság közel 20%-a élete folyamán legalább egy depressziós fázison átesik. A depresszió előfordulása a normál populáció körében magas, az egyszeri epizód élettartam-prevalenciája a népességben 4,6-15,7%. 2002-ben a felnőtt magyar népesség körében 13% volt a közepesen súlyos vagy súlyos, klinikailag már nagy valószínűséggel major depressziósnak tekinthető személyek aránya. A depresszió - gyakoriságánál fogva, illetve az életminőséget károsító hatása miatt - hazánkban is népegészségügyi probléma. Az alapellátásban végzett vizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy a hangulati és/vagy szorongásos zavarban szenvedő páciensek nagy része panaszával nem fordul orvoshoz vagy nem orvoshoz fordul. Ennek oka sokszor az ismeretek hiánya, de olykor a szégyen, a félelem a stigmatizációtól. Ugyanakkor e betegek az átlagpopulációhoz képest sokszor gyakrabban veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, illetve a táppénz lehetőségét. Az orvost felkereső betegek legtöbbször családorvosuknál jelentkeznek panaszaikkal, és sokszor szívesebben fogadják el a kivizsgálást, kezelést a családorvostól, mintha a pszichiátriai szakellátáshoz kellene fordulniuk. A betegek gyakrabban keresik fel testi panaszaikkal orvosukat, mint lelki jellegű problémáikkal, és a legtöbb esetben maga a beteg sem tudja, hogy szomatikus tünetei hátterében valójában hangulatzavar húzódik meg.