A szerző írásában a pszichoterapeutákat sem elkerülő szégyenérzések megjelenését és ezek gyakori figyelmen kívül hagyását elemzi. Szakirodalmi áttekintés után esetrészleteken keresztül mutatja be a szégyen, mint általános emberi érzés, e nehezen vagy akár gyakran egyáltalán fel sem ismert rejtett zavar következményeit a terapeuta-páciens kapcsolat alakulásában. Figyelmét elsősorban a páciens felé a terapeutában, saját szégyene mentén elfojtás alá került pozitív érzéseire, viszonyulására fordítja, és bemutatja, hogyan lassíthatja ezen elfojtott és reflektálatlanul hagyott érzés a pszichoterápia folyamatát. A szerző a páciens projektív identifikációs működésének felismeréséből származó előnyt, a terapeuta egy lehetséges "mentsvárának" is tekinti, mint eszközt a terapeuta saját szégyenérzései tagadásához. "Hát, én semmi ilyet nem érzek, ezt ő teszi belém" mondatot gyakran hallunk, mondunk pszichoterápiás munkánk során. A szerző szerint e megállapítások hátterében olykor a terapeuta elhárított szégyenérzései húzódnak meg. A gyakorló pszichoterapeutákat saját önismereti terápiájuk és tudásuk, valamint a szupervízió szükségességére emlékezteti. A gondolatmenetből adódóan ismét a terapeuta személyiségének és pácienseivel való viselkedésének szoros összefüggése kerül előtérbe a terápiás hatékonyság vonatkozásában.