Az utazási orvostan prevenciós lehetőségeinek vizsgálatakor megállapítható volt, hogy a "klasszikus" felfogás, amelyet túlnyomórészt még mindig a primer megelőzés, a vakcináció - kemoprofilaxis -, orvosi (legfőképp infektológiai tartalmú) tanácsadás triásza jellemez, nem teszi lehetővé az utazással összefüggő betegségek megelőzésének és kezelésének komplex feladatát. Az utazók ugyan még mindig ki vannak téve az úti cél endémiás fenyegetésének, és bár igaz, hogy a vakcinációval közel tökéletes prevenciót érhetünk el ezen a területen, az utazók többsége nem fertőző betegségben szenved (vagy hal meg), hanem más, az utazás provokálta noxák miatt. Emellett például a magyar utazók túlnyomó többsége európai országokba utazik. A nem egzotikus (trópusi) országokba utazók, az extrém és szabadidősportot űzők, a krónikus betegségben szenvedők ugyancsak tanácsadást - mégpedig profilaktikus szemléletű tanácsadást - igényelnek. A védőoltások mellé be kell, hogy vonuljon a prevenció fegyvertárába a védősisak, a sótabletta, az úti patika és a hordozható oxigenizátor is. Beszélnünk kell továbbá azokról az utazókról is, akik külföldön betegednek meg, és szakszerű repatriációjukhoz szükséges a szakorvos, az utazási orvos együttműködése, a beteg háziorvosának anamnesztikus segítsége és a biztosító orvosának szervezőkészsége is. Mindez olyan komplex tudást igényel, amelyet csak akkor tudunk megkövetelni, ha az utazási orvostan tárgyát és módszereit újradefiniáljuk. Meg kellett határozni az utazással összefüggő betegségeket, az utazók kategóriáit, illetve a prevenció elsődleges, másodlagos és harmadlagos szintjeinek tartalmát, valamint a szintekhez tartozó prevenciós módszereket. Megállapítható, hogy az utazási orvostan tudásanyaga fel kell hogy ölelje az infekciók, de az egyéb, utazással összefüggő betegségek megelőzését is, a szabadidősportok orvostanát (vadonorvoslás vagy wilderness medicine), az assistance orvostant (a betegek hazaszállításának tudományát) és az utasbiztosítási orvostan tárgykörét is. Ez a négyes, multidiszciplináris felosztás jól illeszkedik az utazási orvostan komplex szemléletéhez a nemzetközi gyakorlatban, de megfelelőnek bizonyul a magyarországi betegellátó struktúrában is. Lehetővé teszi, hogy az utazókkal kapcsolatba kerülő orvosok (elsősorban az utazási, a házi-, a biztosítási és a foglalkozás-egészségügyi orvosok) hatékonyan tudjanak részt venni az utazók felkészítésében. A prevenció szakmai alapjait ki kell dolgozni, az utazási orvostan interdiszciplináris jellegének megfelelően minden szakterületen. Szintén sürgető feladat az utazási orvostani tanácsadás országos struktúrájának kifejlesztése és az utazási orvostan graduális és posztgraduális oktatásának megszervezése. Az oktatás során - a szakma sajátosságainak megfelelő - új képzési formákat kell igénybe venni. Csak ilyen alapok birtokában várható, hogy a magyar emberek egészségkultúráját utazási vonalon a nemzetközi szintre tudjuk emelni.