A szerző az átfogó tanulmány első részében ismerteti a HbA1c felfedezésének történetét, majd részletesen tárgyalja és értékeli a saját munkacsoportja által elért eredményeket. Megállapítja, hogy a múltban szerzett tapasztalatok annak ellenére is érvényesek, hogy az akkor használt mérési módszerek ma már nem állják meg a helyüket. A második részben rámutat arra a sajnálatos ellentmondásra, hogy a diabetológia hatalmas fejlődése ellenére sem sikerül jó glykaemiás kontrollt elérni a betegek túlnyomó többségében. A problémát a HbA1c-mérések szempontjából elemzi, és ezzel kapcsolatban három alapvető kérdést tesz fel: megfelelő módszerekkel rendelkezünk-e a HbA1c mérésére; hozzáférhető-e a HbA1c rendszeres mérése minden beteg számára; hatékonyan használjuk-e fel a HbA1c-mérés eredményeit az anyagcserehelyzet javítására? A harmadik és negyedik részben ismerteti az IFCC referenciamódszer lényegét, előnyeit és az új rendszer bevezetése során felmerülő problémákat. A befejező részben annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az új rendszer lehetőséget teremt a gyakorlati diabetológiában az előrelépéshez, de ennek elengedhetetlen feltétele a laboratóriumi szakemberek és a diabetológusok közötti szoros együttműködés.