Szerzők összegzik és elemzik a magyarországi üzemegészségügy foglalkozás-egészségüggyé történő átalakulását elsősorban a szakterület országos intézetének jelentései és saját évenként megjelent értékelő közleményeik alapján. Rámutatnak, hogy az állami tulajdonban lévő, elsősorban nagyüzemeket ellátó, főként kuratív tevékenységet folytató, a 80-s években már második körzeti orvosi rendszerként működő üzemegészségügyi szolgálat átalakítását részben a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltozáshoz kötődően megjelenő privatizáció, piacgazdaság, részben a szakterület nemzetközileg meghatározott, preventív tevékenységet elváró követelményrendszere (pl. az ILO 161. Konvenciója, a 89/391/EGK keretirányelv) indokolta. Szerzők részletesen bemutatják azt a szabályozási rendszert, amely meghatározza a foglalkozás-egészségügy szerkezetét és funkcióját, amely betartása és betartatása esetén alkalmas arra, hogy eredményes és hatékony preventív egészségügyi ellátást biztosítson a munka világa résztvevőinek. Bemutatják az újraszabályozás eredményeként megjelenő impresszionálóan javuló kvantitatív mutatókat (pl. a munkavállalók csaknem teljes körű foglalkozás-egészségügyi ellátása, szakirányú szakképzettséggel bíró ellátó orvosok növekvő aránya, a munkakörnyezeti kóroki tényezők kötelező részletes elemzése és regisztrálása) és jelzik: a szakterületen az ország EU-taggá válásának évéig a rendszerváltozás eredményesen lezajlott. Szerzők ehelyütt csak megemlítik: a szolgálat működésének hatékonysága a megvalósult ellenőrzés és az elvárt beszámolási jelentésekből alig ítélhető meg. Elemzésük (következő számunkban megjelenő) második részében a hatékonyság megítélhetőségének szükségességével és lehetőségeivel kívánnak foglalkozni.