Összefoglalva a 2-es típusú cukorbetegek inzulinkezelésének indikációit és gyakran észlelt sikertelenségének okait, kijelenthetjük, hogy a sikertelen inzulinkezelés fő oka a későrs kezdett inzulinkezelés. llyenkor a normoglikémia eléréséhez igen nagy mennyiségű inzulint kell a szervezetbe juttatnunk. Kövér betegeknél ez testtömeg kilogrammonként akár 1-1,5 E is lehet. Ez a jelentős exogén inzulinmennyiség perifériás hiperinzulinémiához és testsúlygyarapodáshoz vezet. A 8-9%os HbA 1 c-értéknél inzulinkezelést bevezető tanulmányok 3-9%-os testsúlynövekedést regisztráltak. A testsúly növekedést pozitív összefüggést mutatott a perifériás inzulinszinttel és a napi összinzulinadaggal. A HbA1c-szint csökkenésének mértéke korrelált a testsúlyemelkedéssel. A megelőző diabétesztartam, a beteg obezitásának foka, az inzulin étvágyfokozó hatása, a b-sejtek kimerülésének mértéke, a glukotoxicitás, az inzulinrezisztencia súlyossága és a HbA1c szintje az inzulinkezelés megkezdésekor mind befolyásolják a kezelési célértékek eléréséhez szükséges inzulinmennyiséget, a kezelés eredményességét és Hozzájárulnak az inzulinkezelés során bekövetkező kedvezőtlen mellékhatáshoz, a testsúly növekedéséhez és a hipoglikémia-veszély fokozódásához. A közlemény összefoglaló üzenete tehát: az inzulinkezelést 2-es típusú diabéteszben a jelenlegi gyakorlatnál sokkal korábban, még elégséges endogén inzulinszekréciónál, minimális glukotoxicitás mellett, azonnal be kell vezetnünk, amennyiben a kitűzött kezelési célértékeket egyéb módon (diéta, fizikai aktivitás, életmód-változtatás, orális gyógyszeres kezelés) nem tudjuk néhány hónap alatt elérni.