Az allotranszplantáció egyik legnagyobb problémája az akut rejectio profilaxisa és terápiája. A humán allotranszplantáció immáron több mint négy évtizedes történetében a mai napig kiemelkedő szerepet töltenek be a kortikoszteroidok. Hatásmechanizmusuk, az antigén-felismerés gátlása nem pontosan ismert, és dacára számos mellékhatásuknak továbbra is az immunszupresszió sarokkövének szerepét töltik be mind az akut rejectiók kezelésében, mind a fenntartó kezelés során. A klinikumban alkalmazott többi immunszuipresszív szer felosztása öt paradigma alapján történik. A proliferációs paradigma szerint a sejtosztódás gátlása csökkenti a rejectio valószínüségét, az ide tartozó vegyületek qurin- és pirimidinanalógok, illetve alkiláló ágensek (azathioprin, mycophenolat, ciklofoszfamid stb.) A depletio/moduláció paradigma a T-sejtek számának csökkentése révén hat, ide monoklonális és poliklonális antitestek tartoznak. A citokin paradigma az immunválasz humorális összetevőinek gátlása révén preveniálja a rejectiót (cyclosporin, tacrolimus, sirolimus stb.). Az ischaemia-reperfúzió-migráció paradigma hipotézis szerint a T-sejt-válasz megváltoztatása a direkt sensitisatio elkerülését teszi lehetővé. A kostimulációs blokád paradigma szerint a különböző kostimulációs jelrendszerek gátlása lymphocytaapoptosist eredményez. Az ideális megoldást a tolerancia kialakítása jelentené esetleg alokimerikus molekulákkal, génterápiával, MHC peptidek révén, azonban ezek pillanatnyilag csak állatmodelleken tanulmányozott hipotézisek. Az ezredforduló realitása azonban az, hogy a gyógyszeres paletta kiszélesedésével az alapbetegségtől, életkortól, a donor-recipiens immunológiájától és egyéb faktoroktól függően individualizált immunszupressziót alkalmazhatunk az akut rejectio megelőzése és terápiája vonatkozásában.