Az alveolus problémája 300 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor a madarak és az emlősök kifejlődtek a hüllőkből. Kialakult új szervrendszereik számos hasonlóságot mutatnak, tüdejük azonban teljesen különböző felépítésű. A madarak merev igen vékony falú csövecskékből (parabronchus) és kapilláris rendszerből álló tüdejében a levegő mindig egy irányban áramlik, a gázok diffúziós útja nagyon rövid, ami rendkívül hatékony gázcserét tesz lehetővé. Az emlősök tüdejében azonban a levegő áramlása kétirányú, a viszonylag kis térfogatú belélegzett levegő a nagy alveoláris teret "szellőzteti át". A légzési térfogat kifejezett fizikai terhelésre nagymértékben nő, aminek következtében az alveolusok fala deformálódik, és fokozottan sérülhet. Korábbi tanulmányok szerint megszületéskor az alveoláris struktúra már teljesen kifejlődött, így az alveolusok későbbi károsodása már végleges. Emberen végzett vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy a megszületésig az alveolusok csak kb. 15%-a fejlődik ki teljesen. Megszületés után az alveolusfalak további növekedését a rögzítő rostok mechanikai feszülése és a hipoxia indukálja. A rostok fokozódó feszülése két alveolus találkozási pontján az alveolus falának megnyúlásához vezet. Az alveolusok újraképződésében a rugalmas rostoknak van meghatározó jelentősége, amelyek rögzítik az alveolus "szájadékát" a ductus alveolarishoz, átszövik a kapilláris rendszert, és végül a mellhártyához tapadnak. Állandó feszülésük biztosítja a parenchyma integritását is. Nagy érdeklődésre tarthatnak számot azok a rágcsálókban végzett vizsgálatok, amelyekben a fél tüdő eltávolítását az alveolusfal képződése, a maradék tüdő gyors tömegnövekedése és a gázcsere zavarának normalizálódása követett. Összefoglalva megállapítható, hogy az emlőstüdő fokozottan sérülékeny, de képes alkalmazkodni a megnövekedett fizikai terheléshez és új alveolusfal képzésére.