Székács-Schönberger István vezetésével az 1970-es évek elejétől, majd húsz éven át folyt egy pszichoanalitikus műhelymunka, amely nekünk, résztvevőknek nagyon sokat jelentett. Ezeken a szombati szemináriumokon a pszichoanalízis klasszikusain túl az új fejlődési irányokat tekintettük át. A témák kijelölése közös munka volt, olvasmányai alapján bárki javaslatot tehetett. A nyitott légkör, a baráti hangulat a régi Budapesti Iskola hagyományait idézte. Ennek a műhelymunkának ez egyik "terméke" az alábbi dolgozat, amely 1986 novemberében hangzott el, és talán betekintést nyújt az akkori közös munkámba. A megjelenés aktualitását az jelenti, hogy 2007-ben van Székács-Schönberger István születésének 100. évfordulója. A tanulmány az előzményekre való rövid utalás után azt a véleményt fogalmazza meg, hogy a viszontáttétel jelenségének újrafelfedezése az 1950-es évek körül paradigmaváltást jelentett a pszichoanalízis technikájában. Ettől kezdve az analitikusok a viszontáttételi érzéseket, gondolatokat nem mint leküzdendő, zavaró tényezőket tartják számon, hanem az analitikus kapcsolat olyan természetes összetevőiként kezelik, amelyek elemzése és további felhasználása nélkülözhetetlen a páciens/kliens lelki történéseinek megértésében úgy az ödipális, mint az azt megelőző időszakra vonatkozóan. Kifejti, hogy minél súlyosabb egy pszichopatológiai állapot, annál nagyobb jelentőséget kap a viszontáttétel felhasználása a pszichoanalitikus terápiákban. Ennek híján beszűkülnek a terápiás lehetőségek, és erősen nő az elakadás kockázata.