Magyarországon a kötelező betegségbiztosítás nemzetközi mércével mérve is igen korán bevezetésre került, csak Németország és Ausztria előzött meg minket néhány évvel. Igaz, hogy az érintettek száma az első évtizedekben nagyon alacsony volt, de folyamatosan emelkedett, és 1927-ben a társadalombiztosításba bevontak száma (családtagokkal együtt) elérte a 2 millió főt, 1938-ban pedig a 2,8 millió főt, ami a népesség 24-31%-át jelentette. Figyelemre méltó azonban, hogy az iparban foglalkoztatottaknál lényegesen magasabb létszámú mezőgazdasági munkásság teljesen kimaradt a kötelező biztosításból. (Betegsegélyezésükhöz, külön törvény alapján, a munkaadók kötelesek voltak hozzájárulni.) A nem biztosított szegény betegek rászorultsági alapon részesültek ápolásban, gyógyszerellátásban (szegénysegélyezés). Az egészségbiztosítás eddigi fejlődése a bismarcki modellt követte, bár színvonalában általában elmaradt a nyugat-európai országokétól, a gazdaság teherbíró képességének megfelelően. A biztosítás keretében kezdetben főleg a rövidebb betegségek költségeit fedezték és elsősorban a pénzbeli juttatások kaptak nagyobb szerepet, majd egyre szélesedett a szolgáltatások köre, és ezeket egyre hosszabb ideig vehették igénybe a jogosultak. A családtagok számára biztosított orvosi, gyógyászati ellátások is egyre bővültek, ezen a téren például az 1907-ben hozott törvénynek köszönhetően Magyarország egy rövid időre megelőzte a többi európai országot. Természetesen a gazdasági visszaesések, válságok és a háborúk hatásaként az egészségbiztosítás szolgáltatásainak mértékében, színvonalában is megfigyelhetők megszorítások, korlátozások. Egészségbiztosítási rendszerünkben 1945 után, főleg 1950-tót alapvető változások történtek, a szocializmus kiépülésével egyre inkább eltértünk a bismarcki típusú modelltől. A társadalombiztosítás teljes államosítása következett be, az irányítás a szakszervezetek hatáskörébe került, egészen az 1980-as évek közepéig. Az 1950-es évektől visszaszorultak a rászorultsági alapú ellátások, megszűnt a szegénysegélyezés, helyettük a munkához (munkahelyhez) kötött juttatások jelentek meg. Mivel a biztosítás ekkor még nem terjedt ki mindenkire, és az ellátás színvonala is alacsony volt, ez súlyos problémákat okozott. Folyamatosan bővült a biztosításba bevontak köre, melynek során szintén politikai szempontok érvényesültek. Az 1970-es évekre a biztosítás gyakorlatilag kiterjedt minden magyar állampolgárra, és 1975-től a juttatásokat állampolgári jogon vehettük igénybe. Egyre inkább megszűntek a jogosultság feltételeiben meglévő különbségek is. A rendszerváltást követően visszatértünk évszázados hagyományainkhoz, újra biztosítási alapon vehetjük igénybe az egészségbiztosítás szolgáltatásait. Gyakorlatilag azóta is mindenki részesül az ellátásban, csak az marad ki, aki nem akar abban részt venni. A szolgáltatások bővülése csak az 1970-es évek közepéig volt megfigyelhető, az 1990-es évektől inkább megszorításokat tapasztalhatunk, pl. csökkenés következett be a táppénz, a terhességi-gyermekágyi segély mértékében, egyedül a gyermeknevelési támogatások terén figyelhető meg javulás.