A 2-es típusú diabetesben szenvedő betegek kezdő inzulinterápiája hosszú éveken keresztül az esti órákban (lefekvéskor) alkalmazott NPH-inzulin volt. Az inzulin-analógok megjelenésével azonban rögtön előtérbe került, hogy a megtartott orális kezelés mellett alkalmazott inzulinanalógok milyen további előnyökkel járnak. A 4-T vizsgálat (Treating to Target in Type 2 Diabetes) három (bazális, prandiális, bifázisos) inzulinanalóg közvetlen összehasonlítását tűzte ki célul olyan 2-es típusú cukorbetegek körében, akik metformin és szulfonilurea adása mellett nem voltak jó anyagcsere-egyensúlyban, s így indokolt volt a terápiás algoritmusban további lépést tenni. A 3 évre tervezett vizsgálat első évének végén megállapítható, hogy a három különböző inzulinanalóggal folytatott kezelés a kiindulási helyzethez viszonyítva számottevő HbA1C-csökkenést eredményezett. A helyzet azonban nem túl biztató, ha azt tekintjük, hogy ezzel a kezelési rendszerrel csak az esetek kis hányadában lehetett elérni a ma megkívánt kezelési célértéket (HbA1C<6,5%).