A krónikus szívelégtelenség gyógyszeres kezelésében az utóbbi két évtizedben jelentős szemléletváltozás következett be az, egyre megújuló patofizológiai ismereteinknek és a különböző gyógyszerekkel végzett nagy multicentrikus klinikai tanulmányok eredményének köszönhetően. Ennek megfelelően módosult a terápiás gyakorlatunk is: a korábban kizárólag a tünetek csökkentését célzó kezelés mellett az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt kap a kórkép progressziójának csökkentése, és a prognózis javítása. A klinikai gyakorlatban jelenleg alkalmazott gyógyszerek többsége (ACE gátlók, ARB-k, béta-blokkolók, aldoszteron-antagonisták) a neurohormonális rendszer blokkolása útján fejti ki kedvező hatását, és ezen szerek mindegyike kedvezően befolyásolja a szívelégtelen betegek morbiditását és mortalitását. Ugyanakkor az elért terápiás sikerek ellenére, és a jelenleg optimálisnak tartott gyógyszeres kezelés mellett a betegség prognózisa továbbra is kedvezőtlen. Szükség van tehát újabb gyógyszeres vagy egyéb kezelési eljárások kifejlesztésére és alkalmazására, amelyekkel a szívelégtelenség hosszú távú kimenetele tovább javítható. Felmerül a kérdés, hogy vajon a jelenlegi, döntően a neurohormonális blokkolókra épülő gyógyszeres kezelési stratégiával elértük-e már a lehetséges morbiditás- és mortalitás csökkenés felső határát, és ha nem, akkor milyen további hatásmechanizmusú gyógyszerekkel javíthatunk a prognózison. Miközben a szívelégtelenség kezelésének középpontjában továbbra is a neurohormonális blokád és a megfelelő volumen fenntartása áll, az elmúlt években több érdekes új paradigma látott napvilágot a szívelégtelenség kezelésével kapcsolatban. Újabb és újabb, gyógyszercsoportok kifejlesztése történt meg, amelyekkel számos klinikai vizsgálatot végeztek és jelenleg is végeznek. Az alábbiakban ezen gyógyszercsoportok közül tekintek át néhányat.