A posztinfekciós irritábilis bél szindróma (IBS) az IBS egyik alcsoportjának tekinthető. Akut enteralis infekciót követően az esetek több mint 30%-ában tartósan irritábilis bél szindrómára emlékeztető (IBS-szerű) tünetek maradnak vissza. Bár az IBS bármelyik formája kialakulhat, a hasmenéses forma gyakoribb, mint a székrekedéses. Bakteriális gastroenteritis lezajlása után annak a kockázata, hogy egy éven belül IBS-tünetek jelennek meg, 12-szer nagyobb, mint infekció nélkül. Az IBS kialakulásában az elsődleges patofiziológiai tényező az infekció okozta myenterialis neu-ron-károsodás, ami visceralis hiperszenzitivitást és motilitási rendellenességet von maga után. A kóros állapot létrejöttében valószínűleg az immunrendszer is szerepet játszik. Erre utal a vastagbél-nyálkahártya immunkompetens sejtjeinek felszaporodása, valamint a pro- és antiinflammatoricus citokinek arányának az előbbiek javára történő eltolódása. A klinikai tünetek létrejöttében a bél-agy tengely közvetítésével mind centrális, mind perifériás történések szerepet játszanak, így a stressz jelentős mértékben fokozza az IBS-ben szenvedő betegek panaszait, és megváltoztatja a bélflóra ökológiai egyensúlyát. Az IBS maga is hajlamot teremt akut gastroenteritis kialakulására azáltal, hogy a motilitási zavar elősegíti kórokozó mikrobák megtelepedését. További tisztázásra vár az IBS és a kontaminált vékonybél szindróma közti kapcsolat. A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján IBS-ben az egészségesektől eltérő bélflóra inkább következménynek, mint oki tényezőnek tekinthető. A posztinfekciós IBS kezelési elvei megegyeznek az idiopathiás IBS-ben alkalmazott terápiáéval. A normális bélflóra helyreállítását szolgáló antibiotikus vagy probiotikus kezelés átmenetileg javíthatja az IBS tüneteit, kellően alátámasztott, bizonyító erejű adatok hiányában azonban e kezelés rutinszerűen még nem ajánlható.