A 2-es típusú diabetes mellitus kialakulásához számos patogenetikai tényező vezet. Fontos szerepet játszik a pancreas endocrin működésének a károsodása, az inzulinszekréció csökkenése és a glukagonszekréció kívánttól elmaradó szupprimálódása étkezéseket követően, amelyek hozzájárulhatnak az inzulinrezisztencia súlyosbodásához. Az inkretinel, például a glukagonszerű peptid-1 (GLP-1) és a glukózfüggő inzulinotrop polipeptid (GIP), javíthatják ezeket a folyamatokat, ezért fontos lehet aktivitásuk növelése. A GLP-1 és a GIP lebontását katalizáló enzim, a dipeptidil peptidáz-4 (DPP4) szelektív gátlása sitagliptinnel növeli az inkretinek szérumszintjét és aktivitását. Ennek révén javítja a pancreas-szigetek alfa- és ß-sejtjeinek funkcióját és metforminnal együttadva csökkenti az inzulinrezisztenciát. Ezért a sitagliptin alkalmazása révén új hatástani csoporttal bővül a 2-es típusú diabetes mellitus kezelése. Egy metaanalízis szerint a sitagliptin 2-es típusú diabeteszes betegekben, placebóval szemben 0,74%-kal csökkenti a HbA1c-t, 1,22 mmol/l-el az éhomi vércukorszintet és a betegek 44%-a éri el a 7% alatti HbA1c-tartományt. Adható metforminnal, vagy metformin-intolerancia, illetve -ellenjavallat esetén sulfanylureával kombinációban. A sitagliptin mellékhatásai ritkák, testsúly-semleges, a hypoglykaemia kockázatát nem növeli, sulfanylureával együttadva azonban megnövelheti a hypoglykaemia veszélyét, ezért ilyenkor a sulfanylurea dózisa csökkentésre szorulhat. Közepesen súlyos, vagy ennél kifejezettebb veseelégtelenségben nem javasolt adni. Így tehát a sitagliptin, megfelelő indikációval és dózisban használva hatékony, biztonságos és jól tolerálható.