A rákprevencióban használható biomarkerek igen sokrétűek. Kimutatásuk elsősorban a carcinogenesis mechanizmusára épül. A rohamosan fejlődő technikai haladás ma már a genomikai kutatások eredményeként több ezer paraméter párhuzamos vizsgálatára ad lehetőséget a DNS-lapka (chip) technika segítségével. A klasszikus molekuláris genetikai biomarkerek vizsgálatával viszont lehetséges a magas kockázatú csoportok azonosítása. A vizsgálatok elsősorban a perifériás vérből izolált lymphocyták citogenetikai vagy mutációs vizsgálatára épülnek. Nemzetközi adatbázisok állnak rendelkezésre annak bizonyítására, hogy szignifikánsan nő a rákos betegségek gyakorisága a negatív csoporthoz képest azokban a populációkban, amelyekben a szomatikus mutációk száma megemelkedett a fehérvérsejtekben. Saját vizsgálatok igazolták, hogy azokban az esetekben, ahol a fehérvérsejteken végzett géntoxikológiai vizsgálatok pozitív eredményt adnak, nagy valószínűséggel immunszuppresszió is fönnáll, ami növeli a morbiditási rátát. A biomarkerek alkalmasak a magas kockázatú csoportok azonosítására, ami révén lehetővé válik, hogy beavatkozzanak, és a környezetből a mutagén, karcinogén anyagokat időben eltávolítsák. Azokban az esetekben, ahol a környezeti ártalmak megszüntetése már nem elegendő, és irreverzíbilis genetikai károsodásokat szenvedtek el, lehetőség nyílik az aktív kemoprevenciós beavatkozásra is, ami többek között életmódváltoztatást, vitaminok és antioxidánsok kombinált alkalmazását jelentheti. Ezek a kemoprevenciós eljárások még kidolgozás alatt állnak, és alkalmazásukhoz az etikai szempontokat figyelembe vevő konszenzus kialakítása szükséges. A közlemény részben saját, részben irodalmi adatok alapján ismerteti azokat a biomarkereket, amelyeket már az orvosi gyakorlatban is alkalmazhatnak, és amelyek ismerete segítheti a gyakorló orvost az ilyen jellegű adatok helyes értelmezésében.