A korábban hosszú időn keresztül jellemző paternalista orvos-beteg kapcsolat a XX. század második felében fokozatosan átadta a helyét a beteg autonómiáján alapuló mellérendelt viszonynak. Modern jogállamokban, így hazánkban is a beteg önrendelkezése az életfenntartó kezelések visszautasítására is kiterjed. Az újraélesztés meg nem kezdését, illetve abbahagyását alapvetően két tényező határozza meg: a beteg autonómiája és a beavatkozás hasztalansága. A beteg autonómiájának érvényesülése érdekében az előzetes rendelkezések közokirati formájának megváltoztatása jelentős mértékben megkönnyíthetné a jogszerű újraélesztést visszautasító (do not attempt resuscitation, DNAR) rendelkezések kiadását, és háttérbe szoríthatná a jelenleg domináns hasztalansági alapon történő paternalista döntést. A kvalitatív hasztalanság a nyerhető életminőséggel jellemezhető, melynek megítélése a beteg joga. A kontrollált vizsgálatok alapján egységesen kidolgozott, oktatott és alkalmazott újraélesztési módszerek szignifikánsan javíthatják mind a túlélést, mind pedig a nyerhető életminőséget. A képzés meghatározó szerepet játszik ebben a folyamatban, ahogy ezt a szerzők prospektív összehasonlító vizsgálatának eredményei is megerősítették. Az újraélesztés meg nem kezdését és abbahagyását befolyásoló tényezők szerepét vizsgálva megállapították, hogy hazánk gyakorlata meglehetősen paternalista, az orvosi döntések pedig értékítélettől terheltek, a beteg önrendelkezésének másodlagos szerep jut. A nemzetközi standardok szerint képzett alcsoportban azonban szignifikánsan magasabb volt a betegek autonómiájának figyelembe vétele. Második lépésben egy magasan képzett csoport mutatóihoz hasonlították a hazai eredményeket, oly módon, hogy az egyéb körülményeknél nem volt szignifikáns különbség a két csoport között. A nyert eredmények megerősítették, hogy az újraélesztés standard akkreditált képzése elősegíti a beteg autonómiájának érvényesülését az újraélesztés során, és javítja mind a túlélést, mind pedig az életminőséget.