Az IBS olyan krónikus (legalább 6 hónapja fennálló), relapszusokkal járó agy-bél interakciózavar, amely (legalább hetente 1 nap jelentkező) hasi fájdalommal (ezt a székletürítés többnyire enyhíti vagy megszünteti) és a széklet gyakoriságának és/vagy formájának megváltozásával jár. A Róma IV. kritériumok szerint a betegek a széklethabitus alapján 4 alcsoportra oszthatók: 1. székrekedés predomináns (IBS-C); 2. hasmenés predomináns (IBS-D); 3. kevert székletritmus (IBS-M); 4. nem meghatározható széklethabitusú alcsoport (IBS-U). Az alcsoportokba történő beosztást a Bristol székletskála segíti. Mivel a betegség prevalenciája 3-5% világszerte, de kevésbé szigorú kritériumok szerint a népesség akár 10%-a is szenvedhet ebben a betegségben, emiatt nagyon fontos a tünetorientált pozitív diagnosztikai megközelítés. A betegségre specifikus biomarker nincs, ezért az anamnézis felvételével, a részletes fizikális vizsgálattal, illetve néhány alapvető diagnosztikai vizsgálattal (vércukor, máj- és vesefunkció, vérkép, CRP, TSH, valamint TTG IgA a cöliákia kizárására és széklet calprotectin a gyulladásos bélbetegség kizárására), valamint az "alarm tünetek" (organikus eredetű betegségre utaló tünetek) kizárásával állítható fel az IBS diagnózisa. A betegség tüneteinek kiváltásában szerepet játszhatnak a korai traumatikus események, a pszichológiai és pszichiátriai faktorok (pl. major depresszió), a fájdalomérzékelés zavarai, hormonális eltérések, a tápcsatorna mikrobiomjának vagy motilitásának a zavarai is.