A vizsgálat célja: A szívelégtelenség miatt hospitalizált betegeknél a valós és a diagnózisba kerülő krónikus veseelégtelenség gyakoriságának felmérése, a diagnózis rögzítését befolyásoló tényezők felmérése. Módszer és betegek: Retrospektív adatgyűjtés egy kardiológia osztályon a szívelégtelenséggel kezelt betegeknél 6 hónapos időtartamban. A szívelégtelenség diagnózisa a klinikum, az emelkedett NT-proBNP-érték és az echokardiográfiás vizsgálatokon alapult. A CKD-diagnózisnak egyedül a 60 ml/min/f alatti eGFR-értéket vettük. Eredmények: A hospitalizált szívelégtelen betegeknél 61%-ban volt CKD, ugyanakkor a CKD-s betegeknél a diagnózisban ez csak 31,8%-a lett rögzítve. A CKD diagnózisban való megjelenését az eGFR súlyossága befolyásolta legjobban, a szívelégtelenség formája kevésbé és a társbetegségként szereplő diabétesz egyáltalán nem befolyásolta. A diagnosztizált CKD-s betegek kisebb százalékban részesültek RAAS-gátló és SGLT2-gátló kezelésben. Következtetések: A krónikus vesebetegség egy gyakori, de aluldiagnosztizált kísérője a szívelégtelenségnek, amire az SGLT2-gátlók kedvező hatása miatt a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani.  Kulcsszavak: krónikus vesebetegség, szívelégtelenség, SGLT2-gátlók, hospitalizáció