Az eredetileg antidiabetikumként kifejlesztett nátrium-glükóz-kotranszporter-2-gátlók (sodium-glucose cotransporter 2-inhibitor, SGLT2-gátló) használata számos kardiovaszkuláris kórképben (szívelégtelenségben, koszorúér-betegségben, AMI és stroke után) bizonyítottan előnyös. Két klinikai vizsgálat a közelmúltban rávilágított arra, hogy az SGLT2-gátlók mennyire jótékonyak a csökkent balkamra-funkcióval járó szívelégtelenségben (HFrEF) szenvedő betegekben, jelentősen csökkentve a szívelégtelenség miatti kórházi felvétel és a szív- és érrendszeri (CV) halálozás kockázatát, sőt gyűlnek a bizonyítékok megtartott balkamra-funkciójú (HFpEF) szívelégtelenségben is (egyelőre csak az empagliflozinnal van befejezett vizsgálat). A másik oldalról határozottan csoporthatásnak tartjuk az SGLT2-gátlók vesevédő hatását, amelyet egyre több olyan, primer renális végpontokat vizsgáló tanulmány is alátámaszt, amelyekre nem volt példa korábban a nefrológiában. Ezeknek a klinikai vizsgálatoknak a közös jellemzője, hogy az SGLT2-gátlók előnyösnek bizonyultak, függetlenül attól, hogy a beteg diabéteszes, vagy nem diabéteszes. Mivel 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) mind a szívelégtelenség, mind a vesebetegség igen gyakori, ezek a szerek évek óta részei az ajánlásoknak a metformin utáni második lépésként ezen kísérőbetegségek esetében. Számos kérdés azonban még megválaszolatlan: milyen korán érdemes az SGLT2-gátlókat adni? Ismerve a támogatási rendszert, adnánk-e ezeket a szereket nem diabéteszes szívelégtelen vagy vesebetegeknek is - teljes áron? Ezáltal napjaink egyik legforrongóbb és legizgalmasabb kérdése merülhet fel: kinek a kezébe valók az SGLT2-gátlók? Kulcsszavak: SGLT2-gátlók, szívelégtelenség, renoprotektív hatás, ajánlások, korai alkalmazás  A Boehringer Ingelheim támogatásával.