Az elmúlt mintegy másfél évtizedben a klinikai diabetológia hatalmas fejlődésen ment keresztül. Új hatástani csoportok jelentek meg a mindennapi gyakorlatban (GLP1-receptor-agonisták, SGLT2-gátlók), melyek - a korábbi, nagy esetszámú, prospektív vizsgálatokban (UKPDS, VADT) alkalmazott gyógyszerekkel ellentétben - már néhány év vagy akár néhány hónap távlatában is képesek előnyösen befolyásolni a diabetesszel kapcsolatos szív-ér rendszeri (macrovascularis) szövődmények alakulását. Mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban sajnálatosan és jelentősen visszaszorult a tiazolidindionok, ezen belül a pioglitazon alkalmazása az utóbbi években, holott randomizált, kontrollált keretek között vizsgálva (PROactive, 2005) e készítmény csökkentette először - mondhatni "korát megelőzően" - szignifikáns módon a 3 pontos MACE-ként ismertté vált és középpontba került, összevont kemény klinikai végpontot, mely a cardiovascularis halálozást, a nem fatális myocardialis infarktust és a nem fatális stroke-ot foglalja magában. Közleményünkben a pioglitazonnal kapcsolatban az elmúlt évek során felgyülemlett fontosabb evidenciákat, mértékadó klinikai vizsgálatokat foglaljuk össze. Először röviden kitérünk az általa előidézett molekuláris, sejtszintű és kórélettani változásokra, majd a cardiovascularis, metabolikus és egyéb előnyök taglalásán felül a korábban feltételezett, illetve mára bizonyosságot nyert lehetséges mellékhatásokat is tárgyaljuk. Meggyőződésünk, hogy megfelelően megválasztott betegek esetén, kellő gondosság mellett a pioglitazont napjainkban is eredményesen lehetne alkalmazni kombinált kezelés tagjaként 2-es típusú diabetesben szenvedő pácienseink személyre szabott gyógyításában.  Kulcsszavak: pioglitazon, diabetes mellitus, terápia