A szerző a mindennapos gyakorlat számára igyekszik kibontani és kritikailag értelmezni az ESC-ESH (European Society of Cardiology, ESC; European Society of Hypertension, ESH) és a Magyar Hypertonia Társaság (MHT) által kiadott irányelvnek tömör, leegyszerűsített üzeneteit a 80-85 évnél idősebb, hipertóniás betegek gyógyszeres kezelésére. Ennek során a problémakör képlékenységére, csapdáira, szemléleti vitáira is rávilágító szakirodalmi eredményeket is áttekint. A fókuszba annak a kérdésnek a megvitatása került, hogy a kardiovaszkuláris fenyegetettségén túlmenően milyen e speciális, igen idős korosztály tagjainak komplex biológiai állapota, amelynek az antihipertenzív kezelés elindítását, mellőzését, intenzitását alapvetően meg kell határoznia. Röviden bemutatja ennek a komplexebb, parametrizáltabb felmérésnek gyakorlatias vizsgálómódszereit. A szerző áttekinti az antihipertenzív kezelés indikáltságát, annak különböző intenzitású változatait is az adott klinikai állapotokhoz, így a multimorbiditáshoz, az összetett gyógyszeres terheléshez, a mobilitás lelassulásához, az esendőséggel való fenyegetettséghez alkalmazkodva. Jól megalapozott kutatási eredményeket is ismertet annak érzékeltetésére, hogy - az időskort valamelyest osztatlannak tekintő szemlélettel szemben - a valóságban korfüggőn is eléggé markáns, statisztikailag szignifikáns különbségek igazolhatók a 60-65 év feletti, illetve a 80-85 év feletti hipertóniás betegek állapota és kezelési eredményei között. 90 év felett - még enyhe antihipertenzív kezelés esetén is - a leggyakoribb probléma a felgyorsuló kognitív hanyatlás és a gyakori elesés, következményes sérülésekkel, amelyek gyors hanyatláshoz, elhalálozáshoz vezetnek.