Wladyslaw Szpilman - A zongorista című film főszereplője - a háborúban átélt borzalmak és teljes kiszolgáltatottsága ellenére képes volt egy olyan belső - a környezetére is ható - folyamatot létrehozni, melynek hatására megmenekülhetett. Noha mindez egyáltalán nem volt tudatos cselekedet a részéről, a művészete segítségével tette mindezt, melyben a zene és a szelfkoherencia érzésének találkozási pontja segítette őt. A tanulmányban ezen példát is felhasználva kísérletet teszek annak feltérképezésére, hogy a hangok, a zene hogyan tud - akár terápiás hatást is keltve - belső változást elérni a zenét alkotóban és hallgatóban egyaránt. A hangot a nem tudatos, testi és affektív tapasztalásunk útján vizsgálom. Kutatom azokat a folyamatokat/struktúrákat, melyek az élmények hangi reprezentációi mentén lehetőséget teremtenek a kapcsolati tudás korrekciójára. A memóriakutatások eredményeit is felhasználva koherens énkép kialakulását vizsgálom a zenepszichológia és a zeneterápia tükrében egy komplex biopszichoszociális modellben gondolkodva. Elemzem a kora gyermekkori társas viszonyulás hangi élményeinek a reziliencia kialakulásában játszott szerepét az elsődleges gondozói kapcsolat tükrében. A (zene)művészi alkotási folyamat alakulása a vitalitásaffektusok, az időérzékelés alakulásában gyökerezik, a sterni fogalmak segítségével megkísérlem e folyamat leírását, megértését.  Kulcsszavak: reziliencia, zenei emlékezet, vitalitásaffektusok, zenei idő, szelfkoherencia, önszinkronitás