A szerző a vírushelyzet kapcsán teszi mérlegre a pszichoterápiák átállításának dilemmáit. Munkahipotézisként a "veszélyhelyzet" és a "vészhelyzet" elkülönítésére támaszkodik. A járvány egyszerre veszélyezteti a pácienst, a terapeutát, személyes környezetüket, a szervezetet, aminek keretében a terapeuta fut, az egész társadalmi működést, és mindezek együtt veszélyeztetik a terápiát, a terápiás kapcsolatot. Központi szerepet kap, hogyan összegződik a fenyegetettség megítélése a páciensben és a terapeutában. Ettől függ, hogy van-e mód mérlegelni, előkészíteni a terápiás szetting megváltoztatását. Figyelembe kell venni, hogy a terapeuta túlterhelődhet, valamint azt, hogy a fenyegetettségre adott válaszban egyéni, kapcsolati, csoport és szervezeti elhárítások egymásba fonódva jelennek meg. A szerző sorra veszi a terápiaváltás lehetséges változatait, valamint a váltás mérlegelésének szempontjait. Saját gyakorlatán mutatja meg, hogy milyen megoldásokat alkalmaz, s melyek esnek kívül a kompetenciáján, választásán. Felhívja a figyelmet arra, hogy a "visszaállás" ugyanúgy együtt jár a terápiás szetting megváltoztatásával - "új terápia azonos szereplőkkel". A terápiás gyakorlat megváltoztatása a járványhelyzet kapcsán számos új tapasztalatot hoz, tágítja a terapeuták kompetenciáját, kedvez a kísérletezésnek. Ez igaz a pszichoterápiás szervezetekre is.  Kulcsszavak: veszélyhelyzet, vészhelyzet, szettingváltás, kríziskezelés, intézményes traumafeldolgozás