A posztmenopauzás osteoporosis az aktivációs frekvencia növekedésének, továbbá a csontképződés és -lebomlás megbomlott egyensúlyának a következménye. A biszfoszfonát (BP) kezelés az aktivációs frekvencia csökkentésével fejti ki hatását, hatásosan lassítja a csont felszívódásának ütemét: ennek során a csontreszorpció hamarabb csökken, mint a csontképződés. Tartós BP kezelés mellett nő a csont mennyisége, javul a csont mikroszerkezete és csökken az osteoporosissal összefüggő törések rizikója. A hosszú távú BP kezeléssel kapcsolatos negatív és pozitív hatások közötti egyensúlyozás (az elfogadhatóan alacsony mellékhatásbeli rizikó árán elérhető törésredukció) témaköre jelenleg is aktuális kérdés, melyben konszenzus látszik kialakulni. A leginkább elfogadott alapelvek alapján kimondható, hogy a BP kezelés időszakos szüneteltetése nem lehet rutin és főleg nem kötelező, a magas törési rizikójú betegek esetében a BP kezelés legalább 10 éven át folytatandó. Megfelelően szelektált alacsony törési rizikójú betegek esetében szoros kontroll mellett a BP kezelés átmenetileg, maximum 5 évre felfüggeszthető, de ha a BMD csökken vagy a csontforgalmi markerek szintje megemelkedik, akkor indokolt a BP kezelés visszaállítása. A csontforgalmi markerek rendszeres mérésével követhető a BP kezelés effektivitása és javítható a betegek terápiás fegyelme. A speciális antiporotikus (köztük a BP) kezelés indikációjának felállításában az utóbbi években a BMD (és T-score) érték mellett egyre jelentősebb szereppel bír a törési rizikó becslése, mely javítja a szekunder törésprevenció hatékonyságát is.