Napjaink sürgősségi gyakorlatának évszázados előzményei vannak. E rövid tanulmány a magyarországi polgári mentők gyakorlatát igyekszik az olvasó elé tárni, mely a 19. század utolsó harmadától napjainkig követi azon mentésszervezési elveket, melyek a legkritikusabb helyzetekben is egységes elvek alapján követelik meg a segítségre szorulók ellátását. E fejlődés a hosszú 19. század első felében kezdődött, mely a napóleoni korszakban vált modellértékűvé. Eredményei a század vége felé kontinens-szerte alakuló városi mentőintézmények gyakorlatára is hatással voltak. Hazai vonatkozásában különösen az 1948-49. évi forradalom és szabadságharc idején alkalmazott gyakorlat és a Magyar Királyi Államvasutaknál megszervezett vasúti mentés voltak azon katalizáló tényezők, melyek a későbbi tömeges sérültellátás alapjait adták. Így kerül bemutatásra a korabeli vasúti mentőszolgálat, a Budapesti Önkéntes, Mentő Egyesületnél rendszerbe állított lóvontatású omnibusz, majd az első tömeges baleseti gépkocsi és jogutódjának, az Országos Mentőszolgálatnak egykori és mai gyakorlata. A tömeges baleseti egység indítása, a tömeges baleset fogalmának átalakulása és a mentésben résztvevők speciális képzése. Ez utóbbi sorai fontos részét képezik e rövid összefoglalásnak, melyek jelen korunk gyakorlatába igazítják az olvasót. A szerző nem titkolt célja, hogy a terjedelem adta korlátok figyelembe vételével is, de bemutassa a XXI. századi hazai mentő-gyakorlatban a tömeges baleset fogalmának újradefiniálását, és a tömeges kárhelyek felszámolásának gyakorlatiasabb megközelítését. Az intézményesített mentőellátás keretében több mint egy évszázada fejlődik, formálódik a tömeges balesetek ellátásának gyakorlata, melynek történetéről szeretne a szerző a mentés iránt érdeklődők számára bővebb áttekintést nyújtani. Kulcsszavak: mentés, Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület, Országos Mentőszolgálat, tömeges baleset, tömeges baleseti egység