A szerző az inzulinrezisztencia/metabolikus szindróma kérdéskörét saját klinikai gyakorlati tapasztalataival ütköztetve tekinti át. A végeredmény alapján nem tartja szerencsésnek, hogy az inzulinrezisztencia szindróma kórélettani elmélete diagnosztizálható betegségként került át a klinikai gyakorlatba. Az okok a következők: a szindróma alapját képező inzulinrezisztencia a klinikai gyakorlatban nem meghatározható, hiszen az inzulinérzékenység egy populációban folyamatos eloszlást mutat, csak önkényesen lehetne megszabni a határértéket, bármilyen metodikát alkalmazunk a megítélésére. A metabolikus szindróma önálló betegségként való felfogása miatt az inzulinrezisztencia önálló életbe kezdett: a klinikus nem az inzulinrezisztenciát kiváltó tényezőket próbálta módosítani, hanem magát az inzulinrezisztenciát próbálta meg gyógyszerrel kezelni. A már régen használatban levő metformin mellett az inzulinrezisztencia/metabolikus szindróma kezelésére kifejlesztett új gyógyszercsoport használata a klinikai gyakorlatban nem volt igazán sikeres, csak annyiban, hogy mellékhatásainak észlelése alapján vált gyakorlattá a gyógyszerek cardiovascularis biztonságosságának tesztelése. Az inzulinrezisztencia gyógyszerkérdéssé válása gátolta az életmód-terápia elterjedését, bár nagy tanulmányok igazolták mellékhatástól mentes hatékonyságát. Az életmód-terápia sikeressége nem véletlen, hiszen az inzulinrezisztencia/metabolikus szindróma/2-es típusú diabetes epidémia hátterében az emberiség életmódjának jelentős változása áll: a fizikai-munka-szükséglet nagy tömegeket érintő csökkenése és a táplálékbőség. Lehetséges, hogy metabolikus szindróma helyett jobb lett volna energia-túlfogyasztási szindrómáról beszélni.