Esszétanulmányomban az Oedipus király, az Oedipus Kolónosban és az Antigoné című Szophoklész drámák alapján szeretném elemezni a főhős útját az igazság traumatikus felszínre kerülésétől sorsa méltósággal való vállalásáig. Az elemzésemet főként daseinanalitikai és transzgenerációs szemléletben végeztem. Oidipuszt látóként elvakítja a gazdagság és a hatalom, míg a későbbiekben vakként meglátja az addig láthatatlan lényeget, hogy nem mások, hanem önmaga felett kell kontrollt nyernie, amely az önismereten keresztül valósulhat meg. Miközben önmaga eljut sorsa értelemmel való felruházásáig, addig gyerekeinek nem tud segíteni megbélyegzettségük levetésében, és szabaddá válásukban, így közülük hárman tragikus halált halnak. Két fia egymás kezétől esik el, mivel a testvér-rivalizáció kiéleződik köztük, lánya Antigoné pedig anyja példáját követve öngyilkos lesz. Azaz nem tudja felmenteni őket a származásuk miatt bennük élő bűn-szorongás alól, sőt negatív jóslatai velük kapcsolatban önbetel esítőkké válnak, hasonlóan, mint apja Laiosz esetében. Tehát kezdetben maga is azonosul a közösség kirekesztő, stigmatizáló attitűdjével, és gyerekeibe áldozat identitást plántál, ami egyfajta apai átokként érvényesül. Idegeneknek azonban képes segíteni és áldást hozni azokra, mivel az istenek megbocsátanak a szenvedő hérosznak, és azt jövendölik, hogy szerencsét hoz azon vidék lakosaira, mely befogadja porhüvelyét. Ekkorra már ő maga is képes önmagának megbocsátani, hiszen öntudatlanul vitte végbe tetteit. Ezek a tudattalan tettek (apja megölése és anyja feleségül vevése) azonban nem azonosak a Freud által leírt tudattalannal, mert nem elfojtásról, azaz tudni nem-akarástól, hanem valódi nem-tudásról van szó. A sírhely befogadása szimbolikusan sorsa tanulságának befogadását jelenti, amely segít a közösségnek a túlélésben a veszélyek elkerülése által. Mert minden szenvedésnek jelentése és jelentősége van a közösség számára, mivel a legtöbb szenvedést a másik ember okozza.