A legtöbb súlyos személyiségzavar hátterében korai kapcsolati zavar áll, melynek egyik jellemzője, hogy az anya valamilyen oknál fogva képtelen volt a csecsemőről gondolkodni, ráhangolódni, különálló emberként elfogadni. Az így felnövő gyermek sosem érezte magát élettel telinek, nem élte át, hogy létezik mások emlékezetében. Szégyenében az elfeledettek homályába húzódott (Bach 2006), mivel nem erősödött meg valódi szele, sosem tanulta meg megfelelően szabályozni érzéseit, szorongásait. Az ilyen súlyosan sérült betegekkel folytatott pszichoterápiás munka során a terapeuta hiteles közlése kifejezi, hogy tartalmazza a páciense érzéseit és gondolatait, azaz nem felejtette el. Ehhez szükséges, hogy képes legyen a pácienssel közösen átélt élmények után visszavonulni saját világába, majd abból merítve a páciens számára befogadhatóan megfogalmazni tapasztalatait. A londoni Arbours Association pszichoanalitikusan orientált terápiás közösségben facilitátorként dolgozó szakemberek egész napjukat együtt töltik a páciensekkel. Hogyan őrizheti meg hitelességét és belső határait egy terapeuta, ha betegeivel nem 50 percet, hanem 10-12 órát tölt együtt? Mit mutat meg és mit mutathat meg saját érzéseiből, gondolataiból? Vajon hol húzódnak az emberi és szakmai hitelesség határai? Hozzájárulhat-e interakciók kezdeményezésével a páciensek tudatos és tudattalan lelki tartalmainak tartalmazásával szelférzetek, szeleprezentációk kialakulásához? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a választ, valamint szeretném bemutatni a londoni Arbours Association pszichoterápiás közösségének működését.