Az egészségügyi ellátásban a krónikus betegek folyamatos szakorvosi felügyeletét, ellenőrzését, kezelését és állapotuk rosszabbodásának megelőzését, panaszaik csökkentését nevezzük gondozásnak. A szerző áttekinti az addiktológiai gondozás néhány alapvető szegmensét; kit, hogyan, hol és meddig gondozzunk. A szakirodalmi adatok alapján arra a megállapításra jut, hogy bármilyen ellátás társadalmi szinten költséghatékonyabb, mint ha a társadalom tudomást sem vesz a kémiai szerek okozta problémáról. Magyarországon az addiktológia térvesztése látványos, ezért a negatív spirál hatásának csökkentésére a szerző minőségbiztosítási módszerek bevezetését ajánlja. A dolgozat foglalkozik a speciális betegcsoportokkal is; ideértve a hajléktalanokat, a fiatalokat, az időskorúakat, a terheseket és az egészségügyi dolgozókat. A szerző kritikával illeti a társadalom kétértelmű kommunikációját, a politika kétarcúságát és emellett úgy véli, zavart okoz, hogy nem világosak a kompetenciahatárok. Szemléleti hibának tartja, hogy az addiktológiai problémákat a pszichiátria tárgykörébe sorolják, és kiemeli, hogy az addiktológiában interdiszciplináris szemlélet szükséges mind a probléma megértéséhez, mind pedig a beteg kezeléséhez. Az addiktológiai betegségek általános szűrését a rendszer szűkös kapacitása miatt nem tartja megvalósíthatónak, de a fiatalkorúak és a terhesek szűrését szükségesnek ítéli. Egyebek mellett a vágycsökkentők TB-támogatásának bevezetését, jogszabály-változtatási moratóriumot és az ártalomcsökkentő programok finanszírozását, valamint a kábítószerügyi egyeztető fórumokban rejlő lehetőségek jobb kihasználását javasolja.