Az utóbbi néhány évtizedben a sebek kezelése forradalmi változáson ment keresztül. A XIX. század végéig a sérülés eltakarása volt a legfőbb cél az avatatlan pillantások elől. A XX. század óriási eredményének számított, hogy a sebeket már megtisztították, kitakarították antiszeptikus oldatokkal, és különböző készítményekkel igyekeztek elősegíteni a gyógyulást. Ilyenek voltak a lokális antiszeptikus porok, kenőcsök, paszták. A sebek kezelésében az 1900-as évek végén, a 2000-es évek elején a legnagyobb felfedezést az jelentette, hogy az optimális gyógyuláshoz biztosítani kellett a nedves sebkörnyezetet. Ez a szemlélet gyökeres ellentéte volt a korábbi száraz sebkezelési elveknek, amely előírta a sebek szárazon tartását. A sebeket víz nem érhette. Bizonyítottá vált az is, hogy a sebek felületére felvitt krémek, kenőcsök a vivő-anyaguk révén zárványokat képeznek a sebben, akadályozva a gyógyulást. Az előszeretettel használt porokról, pasztákról pedig kiderült, hogy a sebváladékkal, vérrel összekeveredve a sebgyógyulás számára káros, nehezen eltávolítható réteget alkottak, ami alatt a kórokozók el tudnak szaporodni, hátráltatva a sebgyógyulást.