Az európai kórházrendszerek az utóbbi két évtizedben három jelentős kihívással szembesültek: az idősödő népességből következő morbiditási átrendeződéssel, az állami költségvetések részéről érkező megtakarítási és hatékonyság-növelési igényekkel, illetve ezzel párhuzamosan a gyors technológiai fejlődésből adódó specializációval és költségnyomással. A legtöbb EU-tagország kórházrendszere intézményi konszolidációval, az aktív ágyszámok csökkentésével és az átlagos ápolási idő visszafogásával reagált ezekre a kihívásokra. A krónikus betegségek tekintetében a súlypont fokozatosan a járóbeteg-, otthoni és szociális ellátás irányába tolódik el, amelyek feladata az aktív felvételek lehetőség szerinti elkerülése, megelőzése. Ezzel egy időben a kórházak és az egyéb ellátási szintek és formák közötti koordináció központi szerepet kap; ezt több országban regionális szintű tervezéssel igyekszenek megvalósítani. A kórházak szerepe az új körülmények között változatos lehet. Lehetnek az ellátórendszer csúcsán elhelyezkedő, úgynevezett "elkülönülő kórházak, de működhetnek akár egy integrált, az alapellátást is magába foglaló vertikum részeként is. A legtöbb esetben többszakmás centrumok működnek, de egyes országokban ugyancsak jelentős szerepet töltenek be a kisméretű, néhány szakmára specializálódott intézmények. Az utóbbiak teljesítménye a gazdasági hatékonyság és az ellátásbiztonság szempontjából is kérdéses lehet, a szakirodalom azonban nem zárja ki, hogy egyes egészségügyi rendszerekben jó eredménnyel működjenek.