Az egészségügyi közkiadások, valamint az egyének és a családok egészségügyi ellátásra fordított kiadásainak jelentős része az élet utolsó egy évében igénybe vett ellátásokra koncentrálódik. Ezen ellátások egyik formája a gyógyíthatatlan krónikus betegségben - elsősorban daganatos betegségben - szenvedők szükségleteit kielégítő hospice-palliatív ellátás. Annak ellenére, hogy ez az ellátási forma bizonyítottan javítja mind a beteg, mind a hozzátartozók életminőségét a beteg életének utolsó szakaszában, hazánkban a hospice-palliatív ellátáshoz való hozzáférés és a szolgáltatók száma mégis meglehetősen csekély. Ennek egyik fő oka, hogy az elrendelésének kezdeményezésére jogosult kezelő szakorvosok és háziorvosok képzésének nem része a hospice-palliatív ellátásra vonatkozó ismeretek és a terminális állapotú betegekkel való kommunikációs készségek oktatása. Ennek hiánya azt eredményezi, hogy az orvosok többnyire nem, vagy csak nagyon későn közlik a beteggel, hogy betegsége a tudomány mai állása szerint nem gyógyítható, és még ilyenkor sem feltétlenül javasolják vagy rendelik el számára a hospice-palliatív ellátást. Ehelyett továbbra is az élet meghosszabbítására irányuló, költséges intenzív eljárásoknak vetik alá a pácienst (Csikós, 2011; Hegedűs 2010). A másik ok az ellátók egyenetlen területi eloszlása, az általuk kínált szolgáltatások igen eltérő jellege, valamint a javításra szoruló ellátásszervezés és finanszírozás.