Az állami irányítású egészségügy egyik vissza-viszszatérő koncepciója az ellátórendszer helyi szükségletekhez igazodó átalakítása. Ez állt a Semmelweis Terv középpontjában is. Még a forintokat számolgató közgazdászoknak is tetszhet ez a koncepció: X összegű közpénzből akkor lehet a legnagyobb mennyiségű egész ségnyereséget vásárolni, ha odavisszük a gyógyító kapacitásokat, ahol arra "objektíve" a legnagyobb szükség van. Ez a modell azonban csak akkor működhet, ha egyúttal egy szigorú, területi logikára épülő, adminisztratív beutalási rendszert működtet az állam. Kis utánagondolással belátható, hogy ez a koncepció - amelybe a Semmelweis tervvel ellentétben az intézmények államosítása is belekerült - egy demokratikus jogállamra épülő piacgazdaságban inadekvát. A szükségletek és az ellátási kapacitások eltérésének van egy ún. szociális gradiense. Egyszerűbben szólva: az iskolázottabb, magasabb jövedelmű lakosok tovább élnek, egészségesebbek és nagyobb arányban fogyasztják a közfinanszírozott szolgáltatásokat. Ez tükröződik vissza a területi adatokban is - akármilyen szinten is végezzük az aggregálást. Az egészségügyi dolgozók sem vezényelhetők oda, ahol - elvben - a legnagyobb egészségnyereséggel működhetnének. Miként más fejlett országokban, a munkavállalást Magyarországon is leginkább a kereseti lehetőségek, a szakmai kihívások és a családi elkötelezettségek határozzák meg (pl. házastársak munkalehetősége, gyermekek iskoláztatása).