A pszeudoexfoliatív szindróma egy kóros fehérje (a pszeudoexfoliatív anyag) termelésével és felhalmozódásával járó állapot. A szindrómát intraocularis tünetei alapján ismerték fel, és hosszú ideig izolált szemészeti betegségnek tartották. Mintegy 20 éve tudjuk azonban, hogy pszeudoexfoliatív szindrómában a pszeudoexfoliatív anyag a szervezetben mindenütt jelen van. Az elmúlt évtizedben ismertté vált a szindrómához kapcsolódó vascularis diszfunkció is. Az utóbbi évek kutatásai mutatták ki, hogy a szindróma hátterében a lizil-oxidáz-szerű (lysil oxidayse like, LOXL) fehérjék egyikének (LOXL1) genetikai eltérése áll. A LOXL1 protein az extracelluláris anyag felépítésében játszik fontos szerepet. Ma úgy véljük, a pszeudoexfoliatív szindróma egy oxidatív stresszel járó szisztémás elastosis. Szövődményei részben szemészetiek (nuclearis cataracta képződése, a lencsefüggesztő rostok károsodása, pszeudoexfoliatív glaucoma kifejlődése), részben szisztémás elváltozások (a kapillárisok, a muscularis és elasztikus artériák funkciózavara, a baroreflexfunkció károsodása, az artériák rigiditásának fokozódása, aortaaneurysma és vénás érelzáródások kialakulása, neuroszenzoros halláscsökkenés). Mindezek ellenére jelenleg még nem lehet egységes irányelvet kialakítani a pszeudoexfoliatív szindrómás betegek esetleges cardiovascularis kivizsgálásával kapcsolatban, mivel a szisztémás szövődmények gyakorisága és jelentősége eltérő az egyes populációkban.