Mindössze néhány vizsgálat foglalkozott az acenocumarol és a warfarin összehasonlításával mélyvénás trombózis kezelésében. A szerzők a legújabb ajánlások figyelembevételével a D-dimer- és a duplex ultrahangvizsgálattal ellenőrizték a terápia hatékonyságát. Célok: A két alvadásgátló gyógyszer hatékonyságának és biztonságosságának felmérése alsó végtagi mélyvénás trombózisban szenvedő betegek féléves kezelése során. Módszerek: A szerzők egymást követő 100, alsó végtagi mélyvénás trombózisban szenvedő beteget vontak be a vizsgálatba. A betegek acenocumarol- vagy warfarinterápiában részesültek. Hat hónapig folytatták a kezelést a gyógyszerek olyan dózisában, hogy az INR 2-3,5 között legyen. Ezt követően elvégezték a kontrollvizsgálatokat (fizikális vizsgálat, duplex ultrahang, D-dimer) és meghatározták a teljesen, illetve a részlegesen rekanalizálódott és a nem rekanalizálódott mélyvénás trombózisok arányát az acenocumarollal és warfarinnal kezelt betegcsoportokban. Eredmények: Mindkét vizsgált csoportban 50 beteg adatát dolgozták fel. Az INR-meghatározások száma nem mutatott szignifikáns különbséget a két csoportban (acenocumarolcsoport 442, warfarincsoport 416 vizsgálat). Az INR-értékek a terápiás tartományban voltak az acenocumarolcsoportba tartozó betegek 71,2%-ában és a warfarincsoportba tartozó betegek 74,5%-ában. A gyógyszerek dózisát változtatni kényszerültek az acenocumarolcsoportban 129, a warfarincsoportban 84 alkalommal (p = 0,0025). A kontrollvizsgálatok során az INR a terápiás tartományban volt, tehát a terápia optimálisan hatásos volt az acenocumarolcsoportba tartozó betegek 46%-ában, a warfarincsoportba tartozó betegek 52%-ában. A hat hónapig tartó kezelés végére az optimálisan kezelt betegek 91,9%-ában, míg a nem optimálisan kezelt betegek 80,4%-ában teljes gyógyulást állapítottak meg. A minor vérzéses szövődmények száma az acenocumarolcsoportban három, a warfarincsoportban négy volt, a major vérzések száma: mindkét csoportban egy-egy volt. Következtetés: A warfarinnal kezelt betegek csoportjában az INR-értékek stabilabbak voltak. Mindkét vizsgált betegcsoportban a teljes gyógyulás aránya attól függött, hogy milyen stabilan tudták az INR-értéket a terápiás tartományban tartani.