A szerző munkájában a 2007. november, december hónapban transzfundált 973 beteg közül 156 politranszfundált beteg transzfúziós eseményeit és szerológiai eredményeit vizsgálta meg. Eredményei szerint a hat hónapon túl folyamatosan transzfundált betegek 15,4%-ának savója tartalmazott antitestet, további 9,0%-a a transzfúziós inger hatására autokontroll- és/vagy enzimteszt-pozitivitást mutatott, míg a betegek többségének, 75,6%-ának (118/156) a keringésében a hosszan tartó transzfúziós kezelés ellenére sem mutatkozott vörösvérsejt-immunizációra utaló tünet. Számításai alapján az elmaradt immunválasz a betegek megközelítőleg 50%-ában a vörösvérsejt-antigéningerrel szembeni non-responder állapotnak tudható be (52/118). Véleménye szerint a betegek 1/3-ában a beteg magas kora, 1/3-ában az alapbetegség, további 1/3-ában örökletes tényezők vezethetek az immunológiai válaszképtelenséghez. Vizsgálatai alapján úgy véli, hogy transzfúziós kezelés esetén a napjainkra jellemző időigényes gyakorlattal szemben, amely az antitestek megelőzése érdekében a donorvérek előzetes, széleskörű tipizálását és a kompatibilitás kiterjesztését helyezi előtérbe, a betegek egy jelentős csoportjánál fennálló non-responder állapot egy gyorsabb és költséghatékonyabb vérválasztás lehetőségét kínálja.